1955-re nyilvánvalóvá vált a Montánunió sikere, és ezen felbuzdulva a belga Paul-Henri Spaak vezetésével felállítottak egy bizottságot, amelyet két feladattal bíztak meg: egyrészt egy általános gazdasági unió megteremtésének lehetőségeit kellett körülrajzolnia, másrészt egy atomenergia-közösséget akartak létrehozni. A Spaak-bizottság sikerrel végezte munkáját és az általuk felvázolt elképzelésekből alakult ki az 1957. március 25-én aláírt Római Szerződés. Ezzel két új nemzetközi regionális szervezet kezdhette meg munkáját: az Európai Gazdasági Közösség (EGK; European Economic Community) és az Európai Atomenergia Közösség (Euratom; European Atomic Energy Community). Mindkét új közösségnek ugyanaz a hat ország volt a tagja, amely a Montánuniót alapította. Az EGK célja az áruk, a szolgáltatások, a munkaerő, és a tőke szabad áramlásának lehetővé tétele volt.

Az EGK és az Euratom hasonlóan épült fel, mint a Montánunió, a hatáskörök terén azonban kisebb változások következtek be. A Bizottság tagjait a Miniszterek Tanácsa (más néven Tanács) nevezte ki négy évre - a három nagyobb ország 2-2, míg a három kisebb 1-1 tagot delegált a testületbe, amely felügyelte a Római Szerződés előírásainak alkalmazását, a Miniszterek Tanácsa által hozott döntések végrehajtását, valamint a közösségi politikák terén végrehajtandó döntéseket is kezdeményezhette. A Miniszterek Tanácsa tagállami miniszterekből állt, és különböző formátumban ülésezett: a külügyminiszterek (a hetvenes évektől ez a tanácsi formáció az Általános Ügyek Tanácsa nevet viseli), illetve a pénzügyi, a mezőgazdasági, és a gazdasági miniszterek különböző szektorális Tanácsokat hoztak létre. Nem a Bizottságé volt az irányító szerep, hanem a Tanácsé, és ez a kormányközi modell felé való eltolódást jelentette. A Bizottság döntés-kezdeményező szerepet kapott, de döntéshozatali jogköre szűkült az ESZAK Főhatóságához képest.

Az ESZAK Közgyűlése a Római Szerződéstől kezdve mind az EGK, mind az Euratom parlamentjévé vált, és 1962-ben döntött arról, hogy felveszi az Európai Parlament nevet. Ez nem volt teljes mértékben újdonság, hiszen a Római Szerződés német és holland nyelvű változatában már ezen a néven szerepelt, csak a francia és olasz verzióban jelentett ez névváltozást. Hivatalosan csak az 1986-os Egységes Európai Okmány ismerte el a névváltozást.

            Mivel nőtt a feladatok köre, ezért bővítették a közgyűlés létszámát, és így Franciaország, Olaszország és az NSZK 36-36, míg Belgium és Hollandia 14-14 képviselőt delegáltak, Luxemburg pedig mindössze hatot.

Az Európai Parlament hatásköre a Római Szerződés után

            Az Európai Parlament hatásköre igencsak szűk maradt. Változatlanul nem szólhatott bele a Bizottság összetételébe, és nem gyakorolt semmiféle ellenőrző funkciót a Tanács felett. Változás e téren csak 1973-ban következett be, amikor a Tanács önként vállalta, hogy az Európai Parlament kérdéseket intézhet hozzá.

            A Római Szerződés azonban egy fontos jogkört juttatott az Európai Parlamentnek, amelynek azonban voltak korlátai. A Parlament bizalmatlansági indítványt nyújthatott be egyszerre az egész Bizottsággal szemben, és a bizalmatlanság megszavazása után meneszthette a teljes Bizottságot (egyénileg nem kifogásolhatta a biztosokat). A képviselőknek nem volt azonban beleszólása az új Bizottság felállításába.

            A Parlament kérdéseket is intézhetett a Bizottsághoz, melyeket az köteles volt szóban vagy írásban megválaszolni. A Bizottság minden év végén egy jelentésben volt köteles beszámolni mind a Közösségek tevékenységéről, mind a saját munkájáról.

            Az Európai Parlamentnek tanácskozói jogköre is volt, melynek keretében bármilyen ügyet megtárgyalhatott. A képviselők ezen jogkörüket tágan értelmezve gyakran tanácskoztak kormányközi együttműködést igénylő, határokat átlépő európai és világpolitikai kérdésekről, a gazdasági együttműködés bővítéséről, stb. A Tanács viszont csak a Római Szerződésben meghatározott kérdéskörben volt köteles meghallgatni a Parlament véleményét.

            A Római Szerződés a jogkörök bővítésén keresztül bevezette a konzultációs eljárást is, melynek lényege, hogy a Tanács a Bizottság javaslatára a Parlament véleményének meghallgatása után hoz döntést. Ennek azonban volt egy nagy hiányossága, mégpedig az, hogy a Tanács nem volt köteles megvárni a Parlament véleményét, amely „furcsaságot" csak 1980-ban változtatták meg. A konzultációs eljárás további hiányossága volt, hogy a Parlamentnek nem volt javaslattételi jogköre, kizárólag a már kész javaslatokhoz tehetett hozzá módosító indítványokat.