1. Az Európai Parlament a '60-as, '70-es években

Walter Hallstein, az EGK Bizottságának elnöke (1958-tól) 1965-ben beterjesztett egy javaslatot az Európai Parlament elé, melynek három főbb pontja volt: a közös agrárpolitika (Common Agricultural Policy, CAP) finanszírozása, a saját forrásokat felhasználó költségvetés a Bizottság fennhatósága alatt, és az Európai Parlament jogkörének kibővítése. A javaslat azonban erős francia ellenállásba ütközött, mivel De Gaulle francia államfő ellenezte a föderális Európa gondolatát, az EGK-t szívesebben képzelte el egy laza szerveződésként. A franciák nemtetszésüknek úgy adtak hangot, hogy kivonultak a brüsszeli döntéshozatalból megbénítva ezzel a Közösségek munkáját. Ez az időszak az „üres székek" válsága néven vonult be a történelembe, és ez volt az eddigi legsúlyosabb krízis az európai integráció történetében. A helyzet az 1966-os luxemburgi kompromisszummal oldódott meg, amely kimondta, hogy a Hallstein-csomag lekerül a napirendről, továbbá lehetőséget teremtett arra, hogy ha egy ország úgy ítéli meg, hogy egy kérdés létfontosságú nemzeti érdekeit sérti, minősített többségi döntéshozatal esetén is megvétózhatja azt.

A Közösségek működését ekkor bonyolította, hogy három párhuzamos intézmény-rendszerrel működött, ezért 1965-ban döntés született arról, hogy a három szerződéssel felállított, hasonló tevékenységet ellátó szerveket összevonják. Az ESZAK Főhatóságát összevonták a Római Szerződés által létrehozott Bizottsággal, de az új Európai Bizottság nem a Főhatóság tágabb jogkörét örökölte meg, hanem a Római Szerződésben garantált szűkebbet. Ez a fúziós szerződés (Merger Treaty) 1967 júliusában lépett életbe, és innentől kezdve használják hivatalosan az Európai Közösségek elnevezést.

A Parlament életében egyéb változások is bekövetkeztek a hatvanas években. Enyhítettek a frakció-alapítási szabályon, így egy országból már 15 képviselő is létrehozhatott politikai tömörülést. Ekkor jött létre az Európai Demokrata Unió nevű frakció is, továbbá kezdtek megjelenni kommunista-párti képviselők is az Európai Parlamentben, egyelőre frakció nélkül. A hatvanas években megszilárdult az a gyakorlat is, hogy a Bizottság már nem csak az előző éves tevékenységéről tájékoztatta a Parlamentet, hanem a Bizottság elnöke a következő évre vonatkozó javaslatokat is a képviselői testület elé tárta. Ezen kívül a képviselők a fontosabb jogi aktusokat bizottságokban tárgyalták meg, és a végrehajtást is nyomon követték.

A közösségi költségvetést szabályozó aktusok

A Római Szerződés szerint a Parlament mindössze módosító javaslatokat tehetett a Tanácsnak a költségvetés tekintetében, és a Tanácsnak szavaznia kellett ezekről az indítványokról, mielőtt a költségvetés életbe lépett volna. Ez a helyzet 1970-ben változott meg, amikor a közös költségvetés finanszírozására bevezették az ún. saját források rendszerét. A vonatkozó tanácsi rendelet 1971. január 1-én lépett hatályba.[1] Ez a közösségi jogi aktus vezette be a saját forrást a közösségi büdzsé terén, ami azzal járt, hogy megszűnt a nemzeti parlamenti ellenőrzés a közösségi kiadások és bevételek felett, hiszen függetlenítették a közösségi költségvetés bevételeit a tagállami hozzájárulásoktól, ám később ez az új saját bevételi forrás nem bizonyult elégségesnek, ezért később újabb reforma volt szükség.[2] A Parlament költségvetéssel kapcsolatos jogainak bővülését az 1975-ben megszületett költségvetési szerződés adta meg, amely 1977. január 1-én lépett hatályba. Ez garantálta a Parlamentnek azt a jogot, hogy kétharmados többséggel elutasítsa az egész költségvetési tervezetet, így az Európai Parlament nélkül már nem lehetett elfogadni a közös költségvetést többé.

[1] A tagállamok pénzügyi hozzájárulásainak a Közösségek saját forrásaival való helyettesítéséről szóló, 1970. április 21-i tanácsi határozat, közzétéve: Hivatalos Lap, L 94., 1970.4.28., 19. o.

[2] Ezt az 1988-ban bevezetett ún. negyedik forrás, a tagállamok GNP később 2002-től GNI-arányos hozzájárulása adta meg. A közösségi költségvetés bevételi szerkezete így a következő: 1. Vámok, az összes közösségi bevétel 1,5%-a, 2. mezőgazdasági vámok (lefölözések) a teljes bevétel 10-11%-a, 3. a hozzáadottérték-adó forrás 14-15%, és a 4. a GNI-forrás a közösségi bevételek 73%-át adta 2005-ben.