A keleti bővítés kérdése egyre sürgetőbbé tette az intézményi és szavazat-elosztási kérdések megoldását. Az új bővítés előfeltétele az ún. „amszterdami maradékok" megoldása volt, azaz azon kérdések rendezése, melyeket nem sikerült megoldani az Amszterdami Szerződésben. A Nizzai Szerződést 2001. február 26-án írták alá, amely végre lehetővé tette a keleti bővítést.

Nizza tovább bővítette a többségi döntéshozatal körét a teljes egyetértésen alapuló, konszenzusos döntésekkel szemben, mivel az új tagok felvétele után egyszerűen kivitelezhetetlen lett volna a konszenzusos döntéshozatal. Hiszen valószínűsíteni lehetett, hogy egy 25 tagú Unióban mindig lett volna olyan ország, amelynek a nemzeti érdekeit sérti valamely javaslat. Ezen kívül a Szerződés megváltoztatta a tagállamok szavazatainak számát annak érdekében, hogy azok eloszlása jobban tükrözze a népesség-arányokat. A Nizzai Szerződés megkönnyítette az Amszterdami Szerződés által bevezetett, ám a szigorú feltételek miatt nem alkalmazott tagállamok közötti megerősített együttműködést is, ami azt jelenti, hogy azok az országok, amelyek gyorsabban szeretnének haladni az integrációban, mélyíthessék együttműködésüket egyes területeken anélkül, hogy ez hátrányosan érintené az egész európai integrációt.

Az előző szerződésekhez hasonlóan ez is tovább bővítette az Európai Parlament hatáskörét, ám ez jóval kisebb mértékben, mint a Maastrichti vagy az Amszterdami Szerződés. A változások legfőbb irányát inkább a Tanács szavazási rendjének átalakítása jelentette, hiszen mintegy harminc kérdéskörben bevezették a többségi döntéshozatalt. A Nizzai Szerződést követően ugyanakkor a Parlament jogi véleményt kérhetett az Európai Bíróságtól a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatban. Nem sikerült azonban egyszerűsíteni az eljárási formákat, így változatlan formában maradt fenn az együttdöntési eljárás is.

Az EP létszámának alakulásáról, és a Nizzai Szerződést követő mandátumszámról lásd az 1.2.4. fejezetet.