1. A bővítés-mélyítés vita az EU-ban

A bővítés - mélyítés dilemma már évek óta jelen van az európai politikában és legtöbbször a lisszaboni folyamat említése kapcsán kerül felszínre. 2000-ben Lisszabonban az EU vezető politikusai megfogalmaztak egy hangzatos célt, mely szerint az EU-nak 2010-re a világ legversenyképesebb, tudásalapú régiójává kell válnia.

Az elmúlt másfél évtizedben a Japán és főleg az Egyesült Államok által támasztott technológiai verseny arra késztette az EU vezetőit, hogy egy konkrét célt és időhatárt megjelölve üzenjenek a versenytársaknak: Európát nem lehet leírni, a kontinens elég erős ahhoz, hogy 10 éven belül az élre törjön.

Reálisan értékelve ez nem is túlzott elvárás, ha azt vesszük, hogy Európa jelenleg is világelső például a kereskedelemben (kereskedelmi forgalom lebonyolításában), ami egy igen fontos tényező. Az integrációs elit a lisszaboni programot többek között azért is merte megfogalmazni, mert tisztában volt azzal, hogy az EU bővítése sínen van, jön a 10 új tagállam, amelyek plusz hozzáadott értékkel járulhatnak hozzá az integráció „lisszaboni irányú" fejlődéséhez.

Az integráció motorjának számító EP progresszív intézményként - mint minden olyan kezdeményezést, amely véleménye szerint dinamizálja az EU fejlődését - természetesen támogatta a lisszaboni célt.

Közben eltelt 6 év, az EU 25 tagúra bővült, viszont a lisszaboni folyamat igencsak megakadt, ezt maguk a politikusok is megerősítették, hiszen nem sok kézzelfogható eredmény született ez ügyben. A program mögött nem állt semmilyen átfogó dokumentum, a meghatározott cél nélkülözött mindenféle tudományos megalapozottságot és az Unióban otthonosan mozgó diplomaták szerint az Európai Bizottság sem állt ki teljes mellszélességgel a cél mellett.

A problémák 2005 végén, a következő hétéves költségvetési ciklus (2007-2013) vitájakor eszkalálódtak. Az uniós pénzek elosztásánál állandóan ellentétes álláspontot képviselő Nagy-Britannia és Franciaország összetűzése is jól mutatta a lisszaboni folyamathoz hasonló célok ellentmondásosságát.

Franciaország, mint a mezőgazdasági támogatások legnagyobb haszonélvezője szerette volna rávenni Nagy-Britanniát, hogy mondjon le végre az 1984-es fontainebleu-i megállapodás értelmében neki járó rebate-ről (kompenzációs jellegű visszatérítésről), amely az Unió fejlődésének egyik kerékkötője azáltal, hogy nagy összegeket szív el a tagállamok elől egy 20 évvel ezelőtti megállapodás értelmében.

Tony Blair brit kormányfő erre a francia álláspontra visszavágva azt válaszolta, hogy rendben, lemond a rebate-ről (vagy annak egy részéről), ha Franciaország hajlandó belemenni abba, hogy drasztikusan csökkentsék a mezőgazdasági támogatásokat, mert az többek között a kutatástól és fejlesztéstől (K+F) von el aránytalanul nagy forrásokat, márpedig a K+F támogatása ugye a lisszaboni cél megvalósítása érdekében elengedhetetlen lenne.

Ez a vita is megmutatta, hogy a lisszaboni cél megvalósulása előtt gyakorlatilag áthatolhatatlan, nemzeti érdekekbe vágó problémák tornyosulnak és ma már biztosnak tűnik, hogy 2010-re az EU nem lesz a világ legversenyképesebb régiója.

A lisszaboni folyamat azonban egy másik problémát is felvetett. Lehetséges - e, hogy az integrációt mélyítsük (lisszaboni cél) és egyúttal bővítsük (10 új tag, majd most Románia és Bulgária felvétele) is anélkül, hogy az EU fejlődését blokkoljuk.

Múltbeli példák azt mutatják, hogy lehetséges, hiszen például a grandiózus Gazdasági és Monetáris Unió megvalósításának korszaka (mélyítés) is magába foglalt egy bővítést (1995.) és a 2004-es bővítésről szóló tárgyalássorozatot is.

Az integrációpárti elit mindig is kiállt amellett, hogy az Unió mélyítése és bővítése nem ellentétes irányba ható folyamatok és a „globális" lisszaboni cél nem jelentheti a „regionális" európai értékek tagadását sem. Ez benne is foglaltatott a lisszaboni deklarációban, hiszen az európai vezetők külön hangsúlyozták, hogy a világ legversenyképesebb régiójává válás nem vonhatja maga után a szociális piacgazdaság, a hagyományos európai jóléti modell és szolidaritás felbomlását.

Ezzel szemben a kritikusok úgy fogalmaztak, hogy egyszerre fejleszteni és bővíteni nem lehet, ahhoz túl bonyolult az integráció és túl nagyok a kihívások. Hogy is fejlődhetne és bővülhetne az EU egyszerre, amikor a 2004-es bővítéssel olyan államok lettek az EU tagjai, amelyek fejlettségben és versenyképességben is messze elmaradnak a régiektől, ergo csatlakozásuk nem fejleszti az uniót, hanem csak nagyobb terheket rak a vállára - aligha vitás, hogy ebben az álláspontban is van ráció.

Az Európai Parlament természetesen az előbbi véleményt vallotta magáénak, azaz elképzelhetőnek tartotta a párhuzamos mélyítést és bővítést. Az EP képviselői egyértelműen kiálltak a tízek csatlakozása mellett, már csak azért is, mert tisztában voltak vele, hogy az újak tovább színesítik az integrációt, erősítik az európai kohéziót, segítségükkel újabb problémákra lehet fényt deríteni és belépésükkel legitimálják azokat az intézményi reformokat, amiket az EP is támogatott 2004 előtt. Az EP az EU jövőjét érintő kérdésekben inkább azt támogatja, hogy Európa a saját útját járja és a megoldása váró globális kérdésekben (terrorizmus, bevándorlás vagy akár a környezetvédelem) saját külső stratégiát dolgozzon ki és azt kövesse. Az EP-nek az EU jövőjével kapcsolatos másik álláspontja, hogy az országok együtt haladjanak, az integráció ne törjön meg, vagyis ne legyenek élharcosok és lemaradók, csakis egyenlő, az európai ügyekért felelősen dolgozó, így kohéziót teremtő államok.

Az EP számára megnyugvást jelentett, hogy az EU intézményi reformja megtörtént és az Alkotmány elfogadása után életbe is lép majd, hiszen ezzel sikerült megteremteni a 21. századi Uniót, amely megfelel a demokratikus legitimáció és átláthatóság (laekeni deklaráció 2001. december) feltételeinek. Ez a két elem az EP számára hatványozottan fontos és minden bővítés - mélyítés vitánál az EP következetesen képviseli hangsúlyozza ezeket a tényezőket (az EU „parlamentarizálása"). Azt is meg kell jegyezni, hogy az EP a bővítés - mélyítés viták során a széleskörű konzultációt támogatja és szívesen együttműködik a tagállami parlamentekkel és egyéb releváns szervezetekkel, de nem támogatja a közvetlen (részvételi) demokrácia kiterjesztését Európában, ez az álláspontja látszott az Alkotmányról való referendumok körüli zavaros időszakban, amikor is nem nézte jó szemmel azt, hogy egyes országokban népszavazásra bocsátották az Alkotmány szövegét. Ezen olvasat alapján tehát egy ponton gátat kell szabni az integráció mélyítésének az EP tág értelmezésében is.

2. A bővítés

Az EP a történelmi hagyományokat figyelembe véve támogatja az unió bővítését, persze ésszerű területi határokon belül. Számára elsődleges, hogy a jelentkezők fel legyenek készülve a tagságra és már a belépést követő első napon az unió teljes jogú tagjaiként tudjanak tevékenykedni az egységes belső piacon.

Az EP úgy is segíti az újonnan jövők felvételét, hogy a költségvetési vitákban mindig a „több pénzt" elve mellett áll, azaz nem sajnálja az újaknak juttatott bőséges támogatást.

Az EP szerepe az unió bővítésében egyértelműen meghatározott, hiszen a Tanáccsal együttműködve bólint rá az új tagállamok beengedésére.

Az EP számára különösen fontos, hogy a kandidáló államok bővítsék az Unió sokszínűségét és támogassák a közös politikákat, különös tekintettel a bel - és igazságügyi együttműködésre, a közös külpolitikára és a gazdasági politikára tekintettel. Az EP azért is támogatja az Unió bővítését, mert a tagállami parlamentek véleményeit jól be tudja építeni saját politikájába is, segít a tagállami kompetenciák végrehajtásában, ezáltal hozzájárul egyfajta európai (politikai) identitás kialakításához.

Az EP mindig is abban hitt, hogy az Unió bővítése dinamizálja az integrációs folyamatot és segít az újonnan jövők felzárkóztatásában, a kohézió erősítésében.

A kérdést azonban érdemes megfordítani és azt is megvizsgálni, hogy az újonnan jövőknek mekkora hajlandósága van az EU-hoz csatlakozni. Ez különösen annak fényében érdekes, hogy manapság például Törökországban már többen vannak az uniós tagság ellen, mint mellett, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy az EU (többek között az EP) nem alakított ki egyértelmű álláspontot a törökökkel kapcsolatban, akik úgy érzik, hogy diszkriminálják őket azzal, hogy nagyon szigorú feltételeket szabnak a csatlakozásuknak. Nemrég már maga az EB bővítési biztosa, Olli Rehn is úgy fogalmazott, hogy Románia és Bulgária 2007-es csatlakozásával egy időre lezárul a bővítési folyamat, hagyni kell az uniót regenerálódni és persze az sem ártana, ha elfogadnák az Alkotmányt.

E vélemény mögött azonban egyértelműen láthatjuk, hogy a Bizottság kissé elszámította magát a két keleti ország felkészültségével kapcsolatban és bizony úgy fognak csatlakozni, hogy közel sem állnak olyan szinten, mint ahogy az elvárható lenne egy uniós tagságra készülő államtól. A probléma, amely a jövőben jelentkező balkáni országokat (Horvátország, Törökország, Macedónia, Albánia, Szerbia) hatványozottan sújtja, hogy pont azokon a területeken vannak súlyos lemaradásaik (versenypolitika, igazságszolgáltatás, korrupció elleni harc, acquis átvétele), amelyeket az unió különösen komolyan vesz.

Az új tagállamoknak ráadásul sokkal kevesebb érdeke fűződik ahhoz, hogy az integrációt tovább bővítsék és mélyítsék, hiszen nem akarnak egyszerre sok feladatot a vállukra venni nem is beszélve arról, hogy részben az atlanti vonalra és a NATO-nak való megfelelésre is koncentrálniuk kell. A bel - és igazságügyi kooperáció terén valószínűleg könnyebb lesz előrelépést elérni, mint a közös külpolitika kérdésében és ezzel az EP is tökéletesen tisztában van. A jelenlegi, általános bővítésellenes közhangulatot az EP sem tudja javítani, hiszen ott is erősödnek azok a hangok, hogy mostantól inkább a mélyítés ügyében kellene több erőfeszítést kifejteni. A további bővítést nem támogatja egyelőre egyöntetűen az EP, hiszen nyilvánvaló Románia és Bulgária felkészültsége, valamint az EP legnagyobb frakciójába legtöbb embert adó német CDU nem éppen törökpártisága.

Általánosságban elmondható, hogy az EP minden bővítés kapcsán az alábbiak szerint mérlegel: a bővítés mennyiben segíti Európa gazdasági fejlődését, mennyiben járulhat hozzá a munkaerő mobilitásához, mekkora költségekkel jár és mennyire lesz vele működőképes az unió intézményrendszere.

3. A mélyítés

Az utóbbi években számos jel arra utalt, hogy a döntéshozók az unió gyorsabb fejlődése érdekében hajlandók lennének rugalmasan kezelni az integrációt, jó példa erre, hogy lazították a Stabilitási és Növekedési paktum szigorát is, miután például Németország és Franciaország is megsértette azt.

A kevés tagállammal rendelkező unió idején anno még arról volt szó, hogy milyen együttműködéssel lehet erősíteni az unió egységét. Ma már olyan elképzelések születnek, amelyek az unió széttöredezettségére és válságba sodródására kínálnak alternatív megoldásokat.

Ha a kérdést hagyományosan úgy egyszerűsítjük, hogy a föderális vagy a nemzetállami (kormányközi) integrációs modellt kell erősíteni, akkor egyértelműen kijelenthető, hogy az EP a föderális elképzelést támogatja, vagyis hogy minél karakteresebb jellege legyen az unió nemzetek felettiségének (szupranacionalitás). Azonban rengeteg tagállam nem mutat hajlandóságot arra, hogy szuverenitásából akár egy fokkal többet is feladjon az EU javára (ez különösen a politikai unió megteremtése miatt neuralgikus pont).

Az alkotmányozási folyamatot is abba az irányba szerette volna eltolni az EP, hogy ne csak az intézményi reformokról és a szerződések egyszerűsítéséről legyen szó, hanem az EU jövőjének felvázolásáról is. Az EP olvasatában ez azt jelentette, hogy a végrehajtó hatalommal az Európai Bizottságot kellene felruházni, míg törvényhozó hatalomként a Tanács és az EP párhuzamosan funkcionálna úgy, hogy az EP egyre inkább átvenné a Tanács szerepét. Ez a prointegratív elképzelés azonban nem aratott osztatlan sikert a tagállamok körében, ezért valószínűleg még sokáig nem fog megvalósulni.

Az unió fejlődésének már csak azért is jó lenne minél hamarabb egy egységes irányvonalat szabni, mert a globális kihívásokra adott válasz nem tűri meg azt, hogy egyes tagállamok tartózkodnak olyan életbevágóan fontos kérdésekben, mint például a terrorizmusra adott válasz.

A mai EU-ban az olyan országok, mint Hollandia, Németország, Ausztria vagy Belgium támogatják a föderális Európát és ezáltal a többsebességes integrációt (azaz hogy egyes tagállamok bizonyos kérdésekben külön haladnak a többitől, hogy gyorsabb fejlődést érjenek el), míg például Nagy-Britannia, Franciaország, Dánia vagy Svédország elzárkózik a föderális modelltől és nemzetállami integrációt akar.

Az EP alapvetően nem támogatja a többsebességes integrációt, számára csak egyetlen Európa létezik, amelyben a tagállamok együtt fejlődnek és nincsenek élenjárók, kilógók és lemaradók. Azonban láthatjuk, hogy a többsebességes integráció már rég nem illúzió, hanem intézményesített mechanizmus, hiszen a schengeni folyamatban és a Gazdasági és Monetáris Unióban (GMU) sem vesz részt minden tagállam.

Az EP számára azonban feltétlen pozitívum az ilyen többsebességes modellben, hogy a rugalmas együttműködésből senki sincs kizárva, bárki csatlakozhat a folyamathoz, mint ahogy arról az euró bevezetésének az esetében is szó van. Az integráció ilyen speciális mélyítése tehát nem az uniós politikákat rombolják, hanem inkább finomítják azokat és ezek az eltérések inkább a képességek, mintsem a készségek hiányából fakadnak (lásd Görögország késlekedése a GMU harmadik fázisához való csatlakozásában). Az EP ezért az ilyen kezdeményezéseket alapjában véve elfogadja, de nem támogatja kifejezetten. Egyszerűen arról van szó, hogy az EP-nek is alapvető érdeke, hogy az integráció fejlődjön, és ha ennek a többsebességes integráció az ára, hát legyen, de törekedni kell arra, hogy az egyes folyamatokba minél több tagállamot bevonjanak és senki ne legyen alapból kirekesztve. Az pedig különösen fontos, hogy ne mérgesedjen el úgy a helyzet, mint az ominózus vilniusi levél esetében, amelyben egyes tagállamok kiálltak USA iraki beavatkozása mellett, mások pedig nem, így tovább rombolták a közös külpolitikai fellépés eszméjét, súlyos integrációs bizalmi válságot okozva ezzel.

A többsebességes modellek számtalan módon létezhetnek. A hagyományos modellben az országok egy része egy közös cél vagy érték mentén az integráció magasabb fokára lép azáltal, hogy megerősített együttműködést valósít meg, de az első körben kimaradók ehhez később csatlakozhatnak. Az á la carte modell szerint a tagállamok csak a minimális uniós célok érdekében törekednek együttműködést elérni, az ezeken kívül eső területeken pedig saját érdekeiknek megfelelően nemzetállami megoldásokkal hozakodnak elő.

A változó geometriájú Európa elmélete szerint a tagállamok az egyes politikák mentén sorakoznának fel változó összetétellel és eltérő sebességű integrációt valósítanának meg - ez a koncepció nyíltan felvállalja, hogy vannak fejlettebb és kevésbé fejlettebb tagállamok, amelyek különböző intenzitással tudnak együttműködni. A mag - Európa modell azon alapul, hogy a német-francia kooperáció még kiegészülne néhány magállammal és ők alkotnák az úgynevezett kemény magot, amely kezdeményezően lépne fel minden területen és az integráció motorjaként viselkedne. A koncentrikus körök Európájának elképzelése szerint a tagállamok eltérő integráltsági fokú csoportokra oszlanának. Az élcsoport (avant garde) modell pedig azt tarthatná megvalósíthatónak, hogy egyes országok az élre állnának a politikai unió kialakítása terén, hiszen ez ügyben áll a legrosszabbul az integráció, és itt erősítenék az együttműködést, addig míg nem születik végső döntés Európa úgynevezett „finalitásáról" (Joschka Fischer korábbi német külügyminiszter beszéde a berlini Humboldt Egyetemen 2000-ben). Ez adna választ arra a sokakat foglalkoztató kérdésre, hogy milyen formában valósítható meg az integrációs fejlődés csúcsa, a politikai unió.

A bővítés olyan szinten hat a mélyítésre, hogy az újonnan érkező tagok még nem érték el az integráció magasabb fokát, így ők valószínűleg bármilyen közeljövőbeli kezdeményezésben nem aktív szereplők, hanem maximum csendestársak lehetnek.

Látható tehát, hogy az integráció eljutott egy olyan szintre, ahol már szükséges az ilyen rugalmas együttműködések megvalósítása, hiszen a fejlődés csak így érhető el és ezt a folyamatot az EP sem akarja akadályozni.

Felhasznált irodalom

-         Gordos Árpád - Ódor Bálint: Az Európai Alkotmányos Szerződés születése - tanulmányok és dokumentumok (HVG Orac Lap-és Könyvkiadó, Budapest, 2004)

-         David Judge és David Earnshaw: The European Parliament (Palgrave, 2003)

-         Laczkóné Tuka Ágnes: Európai Parlament - a meg-megújuló intézmény (Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2004)

-         Horváth Zoltán - Tar Gábor: Az Európai Parlament (Budapest, 2004)