Az Alkotmányszerződés sokban módosítaná az uniós költségvetés elfogadásának eddigi szabályait is. Ennek megértéséhez mindenekelőtt azzal kell tisztában lennünk, hogy az uniós költségvetésen belül vannak ún. kötelező (a költségvetés megközelítőleg 40%-a) és nem kötelező tételek (60% körül). A kötelező tételek azok, melyekről egy uniós jogszabály korábban már rendelkezett, már előzetes megállapodás köttetett róluk. Ilyenek legelsősorban mezőgazdasági szubvenciók. A nem kötelező tételek sorába tartozik minden más, például az adminisztrációs költségek, külső és belső politikák, strukturális alapok.[1] A jelenleg érvényben lévő szabályozás szerint - jócskán leegyszerűsítve a dolgot - az Európai Parlament javaslatokat tehet a kötelező tételek módosítására, azonban a Tanácsnak azokat nem kötelező figyelembe venni, míg a nem kötelező tételek esetén a Parlament megfelelő szavazattöbbséggel módosításokat tehet, melyeket viszont a Tanács köteles figyelembe venni. A kötelező tételek elleni lázadásra egyetlen módja nyílna a Parlamentnek: ha egyszerűen nem fogadná el a költségvetést, ami viszont olyan válságba sodorhatná az egész Uniót, ami a Parlamentnek sem érdeke, ezért a gyakorlatban a Parlament nem is él ezzel az eszközzel. A jelen állás szerint tehát a Parlamentnek nem sok módja van a kötelező tételek befolyásolására, annál több hatalma van viszont a nem kötelező tételek területén.[2]

Az Alkotmányszerződés értelmében a helyzet annyiban változna meg, hogy az együttdöntési eljárást kiterjesztenék a költségvetés elfogadására is, a kötelező és nem kötelező tételek közötti különbségtétel pedig megszűnne. Ez azzal járna, hogy az Európai Parlament beleszólást kap az Unió leginkább érinthetetlen támogatási rendszerének, a mezőgazdasági szubvenciók kialakításába. Másrészről azonban elveszítené a nem kötelező tételek terén élvezett eddigi hatalmi helyzetét, és meg kell szereznie a Tanács beleegyezését is az ezen a területen eszközölt módosításokhoz. Az Alkotmányos Szerződés jelen formájának hatályba lépése esetén az is könnyebben előfordulhatna, hogy akár a Tanács, akár a Parlament nem szavazza meg a költségvetés közösen megállapított szövegtervezetét - ebben az esetben tanácsi elutasító vélemény esetén a Parlament egyoldalúan keresztülviheti módosító javaslatait, minden más esetben viszont a Bizottság új költségvetési tervezetet nyújt be, és az egyeztetés folyamata elölről kezdődik.[3]

A döntéshozatali és költségvetési változásokban közös pont, hogy az Európai Parlament komoly beleszólást kapna a közös mezőgazdasági politika kialakításába. Az európai integráció történetét végigkísérve érthetjük meg ennek igazi jelentőségét: a mezőgazdasági támogatások a 60-as évek közepétől fogva jutottak el a 80-as évekre odáig, hogy az uniós költségvetés több, mint kétharmadát adták. Jacques Delors európai bizottsági elnökségének időszakában aztán sikerült megállítani a szubvenciók további növekedését, és mára ezek „csak" a költségvetés felét teszik ki, a felszabadult pénzeket pedig át lehetett csoportosítani a strukturális alapokba. Sokan érvelnek amellett, hogy a mezőgazdasági támogatások jelenlegi szintje még mindig túlságosan magas, hiszen ezek a pénzek egy olyan ágazatot támogatnak, ami az Unió lakosságának mindössze néhány százalékát foglalkoztatja, és globális szinten egyáltalán nem versenyképes, a vámvédelem és a támogatások nélkül már rég fel kellett volna számolni. Noha ezzel az állásponttal lehet vitatkozni, például felvetve azt, hogy a mezőgazdaság leépítése esetén Európa krónikus élelmiszerfüggőségbe kerülne, és ki lenne szolgáltatva más országok exporthajlandóságának, azt mindenesetre el kell ismerni, hogy az agrárlobbi eredményesen betonozta be pozícióit Brüsszelben, és a nagy európai nemzetek politikusai közül igazából senki nem vette a bátorságot mindeddig, hogy megkísérelje felszámolni az agrártámogatások kiugróan magas szintjét. (Kivételnek tekintendő Nagy-Britannia, mely ország Margaret Thatcher óta próbál fellépni az agrárszubvenciók ellen, ez a kísérlet azonban mindig megtörik a francia-német tandem ellenállásán.)

Nos, a kissé hosszúra nyújt ismertetés után már világos lehet számunkra, miért is hozhat nagy változást a Parlament bevonása a mezőgazdasági politika alakításába. A Parlament, mint az európai polgárok közvetlen képviselője, könnyebben felléphet a mezőgazdasági támogatások megkurtításáért, ha ez a többségi akarat, még ha tegyük fel, a francia képviselők foggal-körömmel ragaszkodnának is a régi rendszerhez. A nemzeti kormányok Tanácsban helyet foglaló képviselői pedig moshatják kezeiket: ők ugyan mindent megtettek a gazdák védelméért, de a „gonosz" Európai Parlament ellenük volt, és kénytelenek voltak engedményeket adni neki, és hozzájárulni ahhoz, hogy bizonyos mezőgazdasági pénzeket strukturális alapokba és kutatási-fejlesztési támogatásokba csoportosítsanak át. Persze ez csak egy lehetséges jövőkép, és könnyen megtörténhet az ellenkezője is, tudniillik, hogy az agrárlobbi eredményesen győzi meg az európai parlamenti képviselőket is a támogatások fenntartásának szükségességéről. Mégis, úgy gondolom, hogy az Alkotmányszerződés hatályba lépése után az agrárlobbinak sokkal nehezebb dolga lesz, és a bevezetendő módosítások döntő hatással lehetnek az uniós költségvetés átstrukturálására.

[1] The budget of the European Union: how is your money spent?, European Commission, Luxembourg, 2000

[2] Lakatos 2003, pp 158-161.

[3] Horváth és Ódor 2005, pp 192-195.