A második világháború után a nyugat-európai országoknak rengeteg problémával kellett szembenéznie: a Szovjetunió kialakította ütköző zónáját, Németország kettészakadt, a gyarmatok függetlenedtek, a nemzetgazdaságok az összeomlás szélén álltak. A francia gazdaság számára létfontosságú kérdés volt a Saar-vidék feletti ellenőrzés, ami már az első világháború után is problémát okozott. 1950-re a franciák felismerték, hogy egyedül nem tudják megoldani a problémákat, és némileg meglepő módon éppen francia oldalról érkezett a kezdeményezés egy német-francia együttműködésre. Az ötlet Jean Monnet-tól származott, aki a Francia Tervezési Bizottság elnöke volt. Monnet úgy gondolta, hogy ki kell választani egy konkrét területet, ahol Franciaország és Németország együttműködne, és ez az együttműködés szép fokozatosan terjedne át más területekre is. Ezt a „kis lépések" elképzelést tette magáévá Robert Schuman, francia külügyminiszter, aki 1950. május 9-én hirdette meg a később Schuman-tervként elhíresült programot, amelyben javasolta, hogy „a francia-német szén- és acéltermelés egészét egy közös Főhatóság irányítása alá helyezzék". A franciák és a németek évszázadok óta viaskodtak a szén- és acéltermelő területeken, főleg a vasércben és szénben is igen gazdag Saar-vidékért folyt a harc. Éppen ezért gondolták sokan ezt a tervet hosszútávon is megoldásnak a problémákra. Az együttműködés azért is ígérkezett sikeresnek, mert már a két világháború között is történtek lépések a termelők részéről egy szorosabb kapcsolat kialakítására.

A francia kezdeményezést igen pozitívan fogadták Németországban, valamint Olaszország és a Benelux államok is jelezték érdeklődésüket, míg Nagy-Britannia nem kívánt részt venni a formálódó együttműködésben.

Az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK vagy Montánunió) Szerződést 1951. április 18-án írta alá hat ország: Franciaország, Németország, Olaszország és a Benelux államok, és 1952 nyarára minden tagállam ratifikálta is a megállapodást. Ezek után kezdték meg a szervek létrehozását, melyek közül a legfontosabb a Főhatóság, a Közösségi Közgyűlés, a Miniszterek Tanácsa és az Európai Bíróság voltak. A Főhatóságnak jóval nagyobb hatalma volt, mint a későbbi Bizottságnak, annak ellenére, hogy felállították mellé a Tanácsot. A Főhatóság kilenc tagja független volt, döntéseik kötelező érvényűek voltak a tagállamokra nézve, és ellenőrző szerv gyanánt állították fel a Közösségi Közgyűlést. A Közgyűlés kialakításának gondolata a Benelux államok nyomására került bele a szerződésbe. A testület a plenáris üléseit Strasbourgban tartotta kompromisszumos megoldásként, mert a többi fontos intézmény Luxembourgban kapott helyet. Jean Monnet lett a Főhatóság első elnöke, aki már ekkor hangot adott azon elképzelésének, miszerint a Főhatóság - a későbbi Európai Bizottság - a Közgyűlésnek felelős, ezért közvetlenül kellene választani annak tagjait.

A Közgyűlés 78 tagja a nemzeti parlamentek képviselői közül került ki kétféleképpen: vagy általános és közvetlen választások útján jutottak be országonként, vagy a tagállami parlamentek delegálták őket évente egyszer. Kialakult egy olyan gyakorlat is, hogy ugyanazok a képviselők vettek részt a Montánunió Közgyűlésének munkájában, mint akik az Európa Tanács Közgyűlésének ülésein. Mindezeken kívül kétharmados többséggel le is mondathatta a Főhatóságot, bár ez sohasem következett be.

A Közgyűlés kizárólag konzultációs, véleményező (legjobb esetben is csupán politikai kavarodást keltő) szerepkörrel bírt, ami azt jelentette, hogy nem volt sem jogi, sem az intézményekre vonatkozó hatalma. Ellenőrző jogkörének keretében minden évben megvitatta a Főhatóság hozzá beadott jelentését, és kérdéseket tehetett fel a Főhatóság és a közösségi döntések végrehajtásáért felelős, a nemzeti kormányok tagjaiból álló Miniszterek Tanácsa tagjainak.

1952 szeptemberében hivatalosan megkezdte munkáját a Közgyűlés az első ülés megnyitásával. Döntött működési szabályairól, bizottságokat hoztak létre, és kisebb huzavona után sikerült elnököt is választani öt alelnökkel, és így a nemzeti elv jutott érvényre. Egy évvel később azonban eldöntötték, hogy politikai, ideológia elvek alapján foglaljanak helyet a képviselők a parlamentben, ezzel is erősítve a közösségi jelleget és tompítva a nemzeti ellentéteket. Ekkor három politikai tömörülés jött létre:

Ekkor született döntés arról is, hogy egy politikai frakció megalkotásához hány képviselő szükséges. Kilenc képviselő volt elég abban az esetben, ha négy különböző országból érkeztek, és 17 képviselő volt szükséges abban az esetben, ha ugyanabból az országból jöttek.