Mennyiben fogja hátráltatni a további bővítéseket a Lisszaboni Szerződés ratifikációjának elhúzódása?

Addig nem lesz bővítés, amíg a Lisszaboni Szerződést nem ratifikálja minden tagállam, ez tény. A döntéshozók semmiképpen nem fogják újratárgyalni a szöveget. Vagy Lisszabon vagy Nizza, más lehetőség nincs. Úgy néz ki, hogy Írországban ismételten népszavazást fognak róla tartani, és valószínű, hogy meg is szavazzák. A további problémás országok közül Lengyelországban is valószínűsíthető, hogy ratifikálják a közeljövőben, bár az államelnök ellene van, de létezik egy olyan lengyel jogszabály, miszerint ha a szejm 3/5-e megszavaz egy törvényjavaslatot, akkor az államelnöknek mindenképpen alá kell írnia azt. A cseheknél más a helyzet, bár Mirek Topolanek miniszterelnök hajlik a Szerződés ratifikációjának támogatására, ám az államfő, Vaclav Klaus, kifejezetten euroszkeptikus, és még Írországban is kampányolt a dokumentum ellen. A lengyel és cseh euroszkepticizmus Magyarország számára is előnytelen helyzetet teremt, hiszen nem ezt a két országot, hanem az újonnan csatlakozók egészét tekinti úgy, hogy hátráltatják az Unió fejlődését, és sajnos mi sem értékelődünk fel a szemükben annak ellenére sem, hogy Magyarország elsőként ratifikálta a Szerződést.

A Nyugat-Balkán helyzete hogy áll?

Egyelőre rendkívül messze vannak a nyugat-balkáni államok az Uniós tagságtól. Horvátország csatlakozási tárgyalás-sorozatát valószínűleg nemsokára lezárhatják, ám a többi ország még távolodott is a tagsági státusz közeléből. Macedónia visszaesett, Montenegró szintén, Koszovóról nem is beszélve, ami egyelőre végképp nagyon távol van még a tagságtól. Románia és Bulgária csatlakozásának buktatói és kudarcai után az Unió igyekszik emelni a mércén, így viszont lassabban halad a tárgyalások menete. Magyarország már Románia esetében figyelmeztetett ezekre a veszélyekre, ám akkoriban bővítési lázban égett Európa. Szerbiában egyelőre nincs meg az uniós tagság társadalmi bázisa, és nem is lehet rájuk erőszakolni ezt az irányt.

A török csatlakozás örök kérdés. A török társadalom miként áll az uniós tagsághoz? A közvélemény-kutatások szerint a népesség 70 %-ról 40 % körülire esett a támogatók aránya.

Törökországban a társadalom meglehetősen érdekesen gondolkodik az uniós tagság útjában álló akadályokról. Az örmény népirtás tényéről abszolút elfelejtkeznek. Emellett jellemző az etnohistorikus emlékezet; ez az, amelyet Európának már sikerült levetkőznie, Törökországban is ezen kellene munkálkodni.

Előfordulhat-e, hogy Törökország kihátrál a folyamatból és elfordul az Uniótól?

Teljes mértékben elképzelhető, hogy elfordulnak az Európai Uniótól és a tagság lehetőségétől. Törökországban a kormánypárt nagyrészt hatalomnövelési és -megtartási eszköznek tekinti azt, hogy megszerzik a tagságot Törökországnak; nem hiába látható az a tendencia, hogy - bár a 2007-es választások után gőzerővel nekiláttak - a reformok végrehajtása mára lelassult, ahogy arra az Economist nemrégiben megjelent cikke is rávilágít. Törökországnak jelenleg fontosabb a szekularizmus, mint az uniós tagság, a probléma csupán az, hogy a török szekularizmus meglehetősen különbözik a szó európai értelmétől.

Vannak olyan elméletek, melyek szerint Törökország radikalizálódni fog, ha nem csatlakozik az Unióhoz. Sokan azt prognosztizálják, hogy ezután az iszlám világ felé fordul. Mi az Ön véleménye erről?

Nem tartom valószínűnek, hiszen Törökország és az arab világ kapcsolata történelmileg nem kifejezetten szoros és nem valószínű, hogy ez a jövőben megváltozna. Törökországra sok arab országban volt „gyarmatosítóként", hódítóként tekintenek, és ez meghatározza ezen országok és a török állam viszonyát.

Változott-e a tagállamok politikai elitjének és lakosságának véleménye a török kérdésben? Szakértők szerint Nagy-Britannia lelkes híve a török csatlakozásnak. Ez vajon annak köszönhető, hogy míg a Németországban és Ausztriában élő török kisebbség Törökország szegényebb, műveletlenebb rétegeiből érkezett inkább, addig Nagy-Britanniába inkább az elit rétegekből érkeztek migránsok?

Nagy-Britanniában sem szívlelik kifejezetten a török bevándorlókat, bár oda jóval kevesebb török nemzetiségű migráns érkezett, mint az említett két államba. Nagy-Britannia vezetése azért támogatja olyan nagymértékben a török csatlakozást, hogy hátráltassa az Unió továbbfejlődését, mélyülését, abban az esetben azonban létrejöhet a többsebességes Európa, amelynek a Mag-Európa részéből Nagy-Britannia ki is szeretne maradni.

Azokban a tagállamokban ahol népszavazás lesz a török csatlakozásról, márpedig Ausztriában mindenképpen lesz (elképzelhető volt, hogy Franciaországban is), ott semmiképpen nem fogják megszavazni, hogy a törökök az Unió tagjává váljanak. Még mi magyarok vagyunk leginkább a törökök csatlakozása mellett. Érdekes az is, hogy a törökök valamint egyéb türk etnikumú államokban is nagyon jó a Magyarországról kialakult kép, például mi vagyunk az egyetlen olyan európai állam, amelyet megtisztelnek az -isztán országnév-végződéssel (Magyarisztán).

Mi a véleménye a ciprusi tárgyalásokról?

Nem sok reményt fűzök a tárgyalások sikeréhez, hiszen már korábban, éppen amikor kint jártam, 2000 környékén is voltak ilyen próbálkozások, ám akkor azok füstbe mentek, ezért ennek sem jósolok sok jövőt. Személyes tapasztalataim szerint a hétköznapi emberek között azért nem ilyen problémás a helyzet.

A török kormánypárt, az AKP (Igazság és Fejlődés Pártja), az Európai Néppárt megfigyelője. Gondolja, hogy az iszlamistának bélyegzett AKP, amennyiben Törökország csatlakozna, akkor a keresztény alapokon álló EPP-ED frakcióhoz csatlakozna?

Minden bizonnyal, hiszen az AKP a hagyományok tiszteletét, a vallás fontosságát a szekularizáció szem előtt tartásával tekinti közös pontnak, így, a válasz igen, a néppárthoz csatlakoznának.

Más vizekre evezve: hogy halad és mi a célja annak a kapcsolatkeresésnek, amely az utóbbi időben zajlik a poszt-szovjet térség államaival?

A kérdést meghatározza az Unió egyik vezető államának, Németországnak az ügyhöz való hozzáállása. Az utóbbi néhány évben rendkívül szorossá vált a német-orosz viszony, a németek mondhatni teljesen szerelmesek lettek az oroszokba, mint egy afféle mintaország jelenik meg előttük, ahol nincs rohanás, és nem annyira materiális alapokon nyugszik az élet. Ennek a tendenciának az okai nem mindig az anyagi megfontolások; az energiaszállítás fontossága csak az egyik szempont, sőt, elmondható, hogy a németek most jobban rajonganak az oroszokért, mint korábban az amerikaiakért tették. Ezért Európa csupán visszafogottan közeledhet a poszt-szovjet térség államaihoz. Európa észhez tért, hogy ezzel a térséggel is foglalkoznia kell, azonban a javuló német-orosz viszony, valamint Oroszország ellenérzése is rányomhatja erre a bélyegét. Németország korábban már a NATO-ban megvétózta Grúzia és Ukrajna felvételét a szervezetbe, ezért sokan Németországot tették felelőssé a grúz-orosz háborúért a körülmények megteremtésének okán, legalábbis annyiban mindenképp, hogy Oroszország joggal érezhette azt, az Európa nem tesz majd semmit a háború megakadályozásáért.

Mit kellene tenni ezeknek az országoknak, hogy komoly tagjelöltként tekintsenek rájuk?

Ukrajnának nem is annyira, de Grúziának és a többi Kaukázusi köztársaságnak először bizonyítania kell, hogy mennyire európai, mivel az európai közvélemény Ukrajnát még talán annak tartja, de Grúziát, Örményországot és Azerbajdzsánt már semmiképpen. Nemrég jelent meg a Bizottság állásfoglalása a Keleti Partnerség létrehozásáról, amely politikai együttműködésben gondolkodik ezen államokkal és Moldáviával.

Friss hír, hogy esetleg Izland is csatlakozik az Unióhoz, ön szerint beelőzhetik esetleg Horvátországot? Előny lehet-e az Olli Rehn által meghatározónak tartott EGT-tagság?

Izlandnak is végig kell majd mennie a csatlakozási tárgyalásokon, valóban némi előnyt biztosíthat az EGT-tagság, de számos probléma is felmerülhet, így például a tengeri halászat kérdése, valamint az a tény, hogy a pénzügyi válság mély nyomot hagyott az ország pénzügyi rendszerén és intézményein. Ám előbb Izlandnak azt kellene eldöntenie, hogy valóban csatlakozni szeretne-e az Európai Unióhoz. Nem tartom kizártnak, hogy a későbbiekben akár Norvégia, Svájc, Liechtenstein is csatlakozni fog majd. Ez utóbbi miniállam azért is fontos, hiszen éppen a pénzügyi válság kapcsán felmerült a nyomon követhetetlen pénzügyi mozgások és a titkos számlák problémája, amely Liechtensteinben igen gyakori. Ezeket - az uniós előírásoknak megfelelően - átláthatóvá kell majd tenni.

Végezetül egy pár szót tudna mondani a magyar elnökség előkészületeiről? Vannak-e és ha igen, milyenek Brüsszel várakozásai felénk?

A magyar elnökséget már várják Brüsszelben, már hét prioritásban sikerült is megállapodnia a Belgiumból, Spanyolországból és Magyarországból álló triónak. Belgiummal még elég nehézkes a tárgyalás, valamint a különböző szinteken való kapcsolattartás, hiszen az országnak régóta még csak kormánya sincsen. Spanyolország esetében már jobban állnak az előkészületek. Egyértelműen sokat várnak tőlünk. A szlovén elnökség rendben lezajlott már, ám elég szervezetlennek és erőtlennek ítélték Brüsszelben. A most következő cseh elnökségről csak olyan hírek látnak napvilágot, miszerint nem állnak készen az elnökség átvételére, nagyobb hangsúlyt fektettek a külsőségekre, mint a tartalomra, emellett megfertőzi a hatékonyságot a trió három tagja, azaz Franciaország, Csehország és Svédország közötti feszültség.

Magyarországnak melyik modellben kell gondolkodnia? A brüsszeli típusú elnökség vagy a hazai központú elnökség modelljében?

Szerintem szerencsésebb választás a brüsszeli típus, hiszen itt helyben megoldható minden, emellett sokkal könnyebb a kapcsolattartás. Ám Magyarország adottságait is ki kellene használni, több vidéki városban is lehetnének programok, ám problémás, hogy a védett személyekkel kapcsolatban létezik egy olyan uniós előírás, hogy a programok nem lehetnek a repülőtértől egy órás útnál messzebbre, ami igencsak nehéz Magyarországon, hiszen a nagyobb vidéki városok mind messzebb vannak Budapesttől. A magyar elnökség ideje egyre közeledik, sok teendő van még hátra.

Vas Korinna interjúja

vissza